Bocsáss meg!

Bocsánat.
Tényleg.
Bocsáss meg hogy tökéletlen vagyok, hibákkal, na de nem lehet mindenki olyan perfekt mint te.
Bocsáss meg hogy nem süt minden mondatomból az egoizmus, hogy már csak azért sem használom gyakran az "adom" szót, hogy nem vakuzok bele a tükörbe csücsörítve, hogy nem írok mindent w-vel, és hogy túlélem ha nincs h minden szavam végén.
Bocsáss meg de vannak rossz tulajdonságaim.
Bocsáss meg hogy nem követem vakon az ideált : Én csak azoknak modnom hogy szeretem őket, akiket tényleg szeretek és csak azokkal osztom meg az érzéseimet akikben megbízok.
Én ettől érzem magam valakinek.

Jó lesz ez így?

Szerintem a legjobb amit tehetsz az az, hogy hagyod hogy menjen a maga útján a dolog...
Szerintem nem jó az ilyen se veled se nélküled...
Bár mondjuk kinek mi...
De szerintem mindenképp hagyd, hogy ő küzdjön érted.
Ha az vagy aki voltál, és nem hagyod magad akkor mindenképp kelleni fogsz neki előbb-utóbb.
Ha más nem akkor most azt mondja, hogy hagyjátok abba, de aztán egy nap meglát téged és azt fogja gondolni hogy kellesz neki.
Mert ha tényleg szeret, vagy valaha is szeretett, akkor sose fogja magát túltenni rajtad... akárhány lánnyal jön össze.
Mindig féltékeny lesz ha mással lát, és egy idő után eljut arra a szintre amin te most vagy, hogy nem tud majd nélküled élni...
Csak addig várjál.

Anya

Ezt ugyan közösségi portálról szedtem, de tényleg így van.

4 évesen: Anya mindent tud.
8 évesen: Anya sok mindent tud.
12 évesen: Anya nem is igazán tud mindent.
14 évesen: Anya nem is tud semmit.
16 évesen: Anya nemis létezik.
18 évesen: Anya ódivatú.
22 évesen: Anya ért ehhez!
35 évesen: Mielőtt döntenénk, kérdezzük meg anyát.
55 évesen: Bárcsak itt lenne anya…
75 évesen: Remélem, voltam olyan jó ember, mint ANYA.

Most, hogy anya a hétvégére elutazott, kezdem érezni, hogy milyen fontos szerepe van valóban az életemben. Eddig is tudtam, de látszik, hogy anya nélkül minden más. A húsleves, amit rám bízott, hogy főzzek meg. Mindenki dicsérte, aki evett belőle, nekem mégis más volt.
Nem hittem, hogy ennyire hiányozhat még ennyi idősen is. De már csak 1 nap. :)

Nos, ez itt a nagy HELYZET!!

-Szeretsz?
-Nem tudom.
-Mért nem?
-Nem vagyok biztos.
-Kételyek?
...-Azok.
-Akkor mit érzel?
-Ez bonyolult.Néha hiányzol,nem bírom ha nem vagy velem.Szükségem van a jelenlétedre,még ha nem is nézek rád.Néha ellöklek mert félek.Megijedek tőled,pedig nem bántasz.Néha futnék veled akármeddig,akárhova csakhogy együtt lehessünk.Néha úgy érzem nem jó ha itt vagy, vagy nézel, mert elvársz dolgokat.Lehet hogy nem tudom megtenni.A szívem megszakad,ha mással látlak,de nem szólok egyetlen szót sem.Csak elsétálok.Nem tudok soha haragudni rád úgy igazán.Pedig lehet olyat tettél amiért másnak már nem jutna a bocsánatomból.Néha ha rád gondolok sírok,néha nevetek,néha ordítok,aztán megint ott a mosoly az arcomon.Lehetne egyszerű,de nem…ez bonyolult.
-Akkor szeretsz?
-Azt hiszem.

Nyár

Milyen szépek is a nyári esték, főleg, amikor tiszta az ég. Ilyenkor szeretek kifeküdni a fűbe, és csak nézni a csillagokat, és nem törődni sem az idővel sem a nyüzsgő életemmel. Csak feküdni. Ekkor eszembe jutnak a szép emlékek. És az egyik legjobb az első középiskolás osztálykirándulásunkon történt. Amikor páran kifeküdtünk a szállásunk ''foci'' pályájára és csak úgy ott voltunk. Beszélgettünk, aztán egy 1 perce kértem, hogy maradjunk csendbe. Mindenkinek sikerült egy ideig. Aztán elkezdtünk nevetni. Jobban mondva én kezdtem el, és a többiek csak rajtam nevettek, de aztán sokadjára sikerült nekem is, és az eléggé emlékezetes marad. De arra is emlékezni fogok, hogy a csillagokból leginkább matematikai alakzatokat sikerült kitennem. És igen, láttunk még csillagrobbanást, amit én személy szerint nem láttam, és szerintem nem volt az, de mivel mindenki azt mondta, ezért én is. De a hullócsillagot én is láttam. És olyan szép volt. Sőt, teljesen más volt mint itt a városban. Az ég tényleg sötét volt, és a sok-sok apró pontot még jobban láthattuk. Nem úgy mint itt a városban, ahonnan a város fényei megvilágítják az égboltot. És sokkal nyugodtabb volt. Nem hallani autókat, vonatokat, repülőket elvétve. Csak a madarakat és egy kicsit a Balaton éjszakai világából. De amondó vagyok, hogy ezt az élményt nem leírni kell, hanem átélni. Akikkel ott voltam akkor, szerintem a nevükben is kijelenthetem, hogy egy maradandó élményben volt részünk, amire még sokáig emlékezni fogunk.
De itt van a nyár egy másik velejárója. A szúnyogok.
Gyakran tesszük fel a kérdést:
''Noé, miért nem csaptad le azt a két szúnyogot?''
Erre annyit mondok, hogyha lecsapta volna akkor nem lenne mit kérdezgetnünk. Bár egy idő után már tényleg idegesítőek tudnak lenni. Meg a szemtelen kis legyecskék is. Tőlük már a falra mászok.
De ezt leszámítva az egyik kedvenc évszakom a nyár. A többi is az. De tényleg. Én mindegyik évszakot szeretem, hisz mindnek megvan a maga varázsa.

Miért?

Az életem tele van megválaszolatlan kérdésekkel. Azt hiszem az lenne a feladatom, hogy megkeressem a válaszokat ezekre, de mi van akkor, ha kíváncsi vagyok, de mégis bennem van egy egyfajta félelem. És megint jön az, hogy mi lesz akkor, HA...
Tudom tudom. Nem így kell nézni. Mert ha már kíváncsi vagyok a válaszra, vállalnom kell azt is, hogy nem biztos, hogy mindenre azt a választ kapom, amit szeretnék hallani.
De így kerek az élet. Vannak jó és rossz dolgok, ezt el kell fogadnom.

Vihar

Szépnek indult minden. A nap sütött, a felhő gyönyörű kék volt. Még a madarak is csiripeltek. Aztán egyik pillanatról a másikra szürke felhők jelentek meg. A nap ugyan még sütött, de a szél vészjóslóan fújt. Én nem hagytam ott még a napsütést. Aztán beborult. A nap eltűnt, az ég sötét lett. A madarak is eltűntek, nem hallani csicsergésüket, csak a fák leveleit, melyet a szél egyre vadabbul fúj. Én még mindig kint állok, reménykedve, hogy ez csak egy futó szélvihar, hisz már egy csomó hasonlóban volt már sajnos részem. De nem. Hirtelen villámlott, dörgött, a szél még jobban fújt, és az eső is elkezdett esni. Beláttam, tévedtem. Tévedtem, pedig sok jel volt arra, hogy menjek be a házba, ahol nem érhet baj, hisz egész biztos, hogy lesz még ilyen napsütésben részem. Én mégse tettem meg a legegyszerűbb lépést. Inkább álltam még az esőben reménykedve. Reménykedve, hogy elmúlik. De nem. Ki kell bírni a vihart is. Ha kibírjuk, sokkal nagyobb örömmel fogadjuk újra a napsütést. És viharok is kellenek. Nem lehet mindig napsütés. De meg kell tanulnunk, hogyha már elég jelet kaptunk, vonuljunk vissza.

It's a little bit strange

Sosem éreztem azelőtt ilyet, most mégis elfogott egy egyfajta kétség. Jó, kételyeim mindig is voltak. De ez mégis más most. Nem külső tényezők hatására keletkeztek. Ezen kételyekről csakis én tehetek. A kételyek is csak a hibáim újra meg újra történő elkövetése végett törtek a felszínre. Hibáimé, melyekből annyiszor tanulhattam volna, mégis mindig ugyanazokat követem el. A barátaim figyelmeztetnek, ha valami őrültségre készülök. Mégis inkább a saját fejem után megyek.

Életünk

Biztosan éreztétek már azt, hogy szívesebben lennétek akárhol máshol, mint ahol lennetek kell. Mindent magatok mögé hagynátok, vagy csak az időt állítanátok meg.
Ez van velem is most.
Szívesebben lennék most egy messzi helyen, ahol nem ismer senki. Egy másik helyen, messze innen a gondjaimtól, a mostani életemtől.
Aztán rájövök, hogy mire mennék ezzel? A problémák nem oldódnak meg maguktól. Attól, hogy elmegyünk egy időre, úgy nem haladunk előrébb. Sőt. De azért jó lenne mégis elszökni előlük egy időre...

Annyira szeretnék már túl lenni ezen az időszakon.. Mint pár hónapja.. De addig is ki kell bírni, és nem megfutamodni sorsom elől. Hisz valamiért ezt az életet kaptam. Hát akkor rajta, Adri! Hozd ki belőle amit csak tudsz!

A teknős és a nyúl

A nyuszi szalad, a teknőc ballag utána. A nyuszi nyüstöli a teknőcöt, hogy szedje már a lábát, de a cammogó teknőc egyre csak azt mondja, hogy: te nyuszi, milyen jó, hogy ilyen lassan haladunk!- De miért lenne jó - kérdi a nyuszi -, hogy lassan megyünk?- Mert nem jó felé megyünk - jön a csendes válasz a teknőctől.

I really can't understand it...

Mostanában nem tudom mi van velem... Ha írni akarok valamit, mire leírom olyan hülyeségnek tűnik az egész..
Viszont a Facebook nevű közösségi portálon, amikor kérek egy idézetet, általában rám jellemző dolgokat ad ki.. Mint például most is..

Most jöttem rá, mennyire szeretem. Most jöttem rá, ez nem puszta szerelem, ez több annál. De vajon ő is így érez irántam? Vajon ő is így szeret? Vagy egyszerűen jól érzi magát velem? Miért kell ilyen bonyolultnak lennie mindennek? Miért nem lehet tudni, mit éreznek egymás iránt az emberek? Olyan sok kérdés, és olyan sok válasz. Ha jobban belegondolok, egész életünkben ezekre a kérdésekre keressük a választ. Minden nap megtaláljuk egyikre a választ, ugyanakkor felvetődik egy újabb. Soha véget nem érő körfolyamat ez. A kérdések soha nem fogynak el, a válaszok pedig nehezen találhatóak meg. És ha meg is találjuk, az nem garancia, hogy az életünk jobb lesz, sőt... Lehet, hogy még jobban fog kínozni a válasz, mint a kérdés. Nem is baj, hogy nem tudjuk, hisz akkor nem lenne izgalom az életünkben.

Friends

Te jó ég..!! Elgondolkoztam azon, hogy mi lenne velem a barátaim nélkül. Szerintem nem bírnám ki hosszabb távon. Sőt. Így is nincs olyan nap, hogy ne beszélnénk valamilyen úton-módon.

Hisz csak ők képesek visszarángatni a valóságba, amikor már látják, hogy teljes álomvilágban élek. Mert egy külső szemlélőnek mindig könnyebb. És hálás vagyok nekik ezért. Mert ők időben figyelmeztetnek, ha látják, hogy közeledik a viharfelhő. Aztán jön az eső. De ők ott vannak, hogy esernyővel megóvjanak... Ajánlom mindenkinek, hogy becsülje meg az igaz barátait, vagy csak gondoljatok bele, mi lenne veletek a legjobb barátotok/barátnőtök nélkül...

Tóth Zsuzsanna : Eldobható vagyok

„Valahogy mindig az kell, aki eldobhat.
Akivel bizonytalan lehet minden.
Az életem.
A fájdalmam.
Aki nem jön sokszor, s így megunni sem tudom.
Aki nem ad sokat, s ezért mindig többre vágyom.
Így szenvedek.
A biztos valahogy elutasít magától.
Biztossága nem érdekel.
Mert elfojtana.
Megváltoztatna.
És még azt is tudom takarni, hogy mennyire félek.
Mert a biztos is lehet majd bizonytalan.
És azt nem tudom kiszámítani.
Bekövetkeztekor pedig még jobban fájna.
Azt akarom, hogy egy bizonytalan váljon biztossá.
Néha képtelenség megmagyarázni engem.
Van, hogy nem tudok hinni.
Mint most.
És létezik olyan pillanat, amikor elhiszem, változhatnak érzések irántam.
Szeret.
Csak nem tudja még.
Akkor kéne felpofozni magam, és üvölteni, hogy ne álmodozz!
Eldobhat.
Meg is fogja tenni.
Ne hidd, hogy biztossá válik!
Ne hidd, hogy érezhet irántad olyat, amire vágysz, mert te érzed!”

" I hate this part right here..."

Először is kedvenc idézetemmel kezdeném, melyet még Zsuzsitól kaptam egyszer, és ez annyira igaz a mostani állapotomra meg arra, hogy mit kellene tennem... És azt hiszem így is fogok tenni, mert ha nem, akkor megint felszínre jön az az Adri, akit nem szeretnek. Mert én egy mosolygós, vidám emberkének találom magam. De előfordul sajnos, hogy ennek a totális ellentétre változok. Semmi nevetés, mégcsak egy mosoly se. És ilyenkor a barátaimat nem értem, hogy mindent megpróbálnak megtenni, hogy nevessek újra. Aztán rájövök, hogy ezt csak azért teszik, mert szeretnek. És ezért próbálok mindig a normális Adri maradni.

Na de itt van az idézet:

,,Mostantól úgy gondolok rád mint egy egyszerű hétköznapi fiúra akit bármikor képes lennék szeretni, de nem te leszel az egyetlen. Nem fogok miattad sírni, és nem fogok rád várni. És észreveszem hogy más fiúk is léteznek. A szívem mélyén még mindig reménykedem, de nekem is szükségem van a boldogságra. Nem fogok miattad mindent veszni hagyni úgy, hogy még csak nem is vagy az enyém. Fáj, és nagyon nehéz, de tovább kell lépnem, és most az egyszer nem miattad, hanem magam miatt.."

Ma van a szülinapom....

Igen, ma lettem hivatalosan is egy évvel több, mint egy évvel ezelőtt.
Hogy örülök-e neki? Azt mondják, minél több van belőle életünk során, annál idősebbek vagyunk. Azt is emlegetik, hogy akkor vagyunk igazán idősek, amikor a gyertyák többe kerülnek a tortánál. De ami szerintem a legigazabb, az az, hogy nem a gyertyák száma határozza meg az életkorunkat. Van, aki 18 éves, mégis ha beszélgetek vele nem mindig mondaná meg róla. Van aki 14 éves, de ha nem tudnám, biztos jóval többet mondanék.

Tudom, nem feltétlenül kell minden helyzetben komolyan viselkednünk.De azért na. Egy már majdnem felnőtt embernek.. Mondjuk ez a viselkedés természetesen helyzettől is függ.

Egy szó mint 100, jó dolog a születésnap.

Álmok

Álmok... Miért is pont az álmok? Mostanában gyakran álmodozok, meg egyik kedves barátom ajánlotta, hogy szívesen olvasna az álmaimról. Nem biztos, hogy mindent leírok, de van pár fontosabb álmom.

Világbéke...

De most a reálisabbakat helyezném előtérbe, bár igazából nincsenek nagy eget rengető álmaim. Azt hiszem, ami most fontos az életemben, minden megvan.

Barátok.
Mire is mennék én nélkülük? Kik ébresztenének fel a leghülyébb álmaimból és rángatnának vissza a valóságba? Kik figyelmeztetnének egy hülyeség megtétele előtt? És rájöttem, hogy nincs szükség 100-1000 barátra.Jó dolog, ha sokan vannak, szerencsére nekem is akad jó pár jó barátom. De ha csak 10 lenne. Nem gond. Ők valószínűleg mindannyian igaz barátok lennének. Most van pár igaz barátom, legalábbis én őket azoknak tartom. Remélem sokáig összejárunk majd, ha befejeztük a középiskolát. Vicces, hogy már 4 év múlva bekövetkezendő dolgokról beszélek, de hát az álmok... Az álmok valóra válhatnak. Rajtunk is múlik, hogy mi hogyan történik.

Szerelem.

Nem tudom, rájöttem ismét, hogy felesleges erőltetni a dolgokat. Minden meg fog történni, amikor meg kell történnie. És onnantól kezdve minden rendben lesz. Ha meg nem.. Akkor se dől össze a világ. Tapasztalatok is szükségesek a nagybetűs Élethez!!

Család.
Azt hiszem nekem egyenlőre bőven elég volt és lesz egy időre a gyerekekből. 10 évig minimum szeretném az életemet élni. Remélem nem leszek egyedül. De gyerek még nee. A 2 húgomat elég nevelgetni.

Egyéb.
Nem tudom még mit kívánhatnék magamnak. Talán egy sikeres érettségit. Pihenést, bulikat, és azt, hogy megmaradjanak a barátaim.

Azt hiszem, egyenlőre ennyit.

Türelem...

Mégis megéri néha a dolgokra való várakozás? Hisz a jó előbb-utóbb elnyeri a jutalmát. Persze, ez az érzelmeknél máshogy van. Ha kitartóak vagyunk, talán még közelebbi kapcsolatokat is kialakíthatunk. Újra meg újra rájövök, hogy nem kell erőltetni semmit. Csak önmagunknak kell maradni. Ez az egyetlen megoldás, hogy valaki megkedveljen minket. Mert nem lehet mindig másnak kiadni magunkat, mint akik valójában vagyunk. Egy idő után úgyis minden kiderül, és a végén nekünk lesz rossz. Nem kell hazudnunk arról, hogy kik vagyunk. Mindenki különbözik valamiben a másiktól. És jobb, ha ezek a különbségek hamar kiderülnek, mert ha nem... Arról jobb nem is beszélni. Akár egy kapcsolat is tönkremehet a kis füllentések miatt. És nem jobb inkább elmondani az igazat? Ha meg más ízlésünk van. Na aztán. De ha fény derül a hazugságokra. Sokkal rosszabb. Egyszóval : LÉGY ÖNMAGAD!!!:D

Reménytelenség, de van remény!!:)

Borzasztó azt érezni, ha valaki azt érezteti veled, hogy tetszel neki, és te ennek megfelelően várod, hogy cselekedjen. Mert te már tettél felé lépéseket. Aztán ráébredsz arra, hogy felesleges várni, hisz reménytelenül illúzióba ütközünk.

,, Rád várni olyan, mint esőre várni aszályban!"
Ez a hasonlat az első, ami most megragadta a fejecskémet. És rájöttem, hogy ezt le tudom fordítani a mindennapjaimra. Mégpedig:
Amikor aszály van, mit tesz az ember? Megpróbál segíteni egy kicsit a természetnek, és mi is elkezdünk locsolni. De az energiánk véges (főleg a mai gazdasági helyzetet nézve). És ez a hasonlat rám lefordítva: Megpróbálok még egy-két jelet adni neki, de nem többet, mert a fogadalmam, miszerint állítom, hogy én pedig nem fogok többet a szerelem után futkosni, még megvan, ámbár már így is a határokat feszítgetem. Szóval, ha nem veszi figyelembe ezeket az apró kis jeleket, akkor felesleges erőltetnem ezt az egész dolgot.

sorsunk

Ismeritek azt az állapotot, amikor azt érzitek, hogy pillangókkal van tele a gyomrotok, ha meglátjátok a kiszemeltet? Ez az érzés mostanában gyakran rabul ejt. Pedig én tettem felé egy lépést, sőt, mostanában bolhalépésekkel haladok előre. De ha ezeket nem veszi figyelembe? Vagy figyelembe veszi, csak nem érdekli? Azt hiszem, megint kérdések és kételyek tömkelege zúdult rám egyszerre. Ennél többet nem léphetek felé, mert megfogadtam, hogy fiú után nem fogok többet szaladni. Ha előbb-utóbb nem lép, akkor az valószínű nem véletlen van. Megfigyeltétek már, hogyha valamit nagyon-nagyon szeretnénk megszerezni magunknak, néha csak rontunk a helyzetünkön? Talán egy kicsit az én tempómon kellene lassítani, vagy az elvárásaimat alacsonyabb fokra helyezni. De már annyit vártam. És annyira szeretném. És tudom, hogy itt a hiba. De ajjj. Az idő meg sajnos vagy nem sajnos, de egyre csak telik. Amikor várunk, akkor ez idő alatt érdemes átgondolni, hogy érdemes ennyit várni? Egyáltalán érdemes várni? Nem lenne izgalmasabb magunkkal szemben, ha nem tervezgetnénk, hogy mi, hogyan történjen, hanem csak hagyjuk, hogy az idő sodrásával haladjunk? Mert, ha úgysem történnek a dolgok úgy, ahogy megterveztük, csak csalódunk. Hagyjuk, hogy történjenek a dolgok. Így lesz a legjobb. Azt hiszem.


/Ma életemben először beszélgettem Viki barátnőmmel msn-en... nem mintha hétköznap reggel nem beszélnénk hétköznap reggelente a buszmegállóban és a buszon. :D azért írtam ezt le, mert megkért rá. meghát (L) :D/

Semmi különös

Valamiért nem nagyon tudok írni. Lehet azért, mert nem történt mostanában semmi érdekes, ezért nem találok semmi értelmeset. Vagyis történt, de nem szeretnék elkiabálni semmit.

,,A tragédiák hozzátartoznak az élethez. Tragédia? És akkor mi van? Hagyjuk abba? Dobjuk be a törölközőt? Hát nem! Ha úgy érzed, hogy kész, a szíved megszakad, akkor is harcolnod kell, de állatira, hogy érezd, életben vagy. Szenvedsz, fáj, hát ilyen az élet. Összezavarodtál és félsz? Helyes. Legalább valami mindig eszedbe juttatja, hogy valahol a jövőben vár rád valami jó, amiért érdemes harcolni. " / Tuti gimi/

Azt hittem, ismerlek, de azt hiszem, könnyebb az igazság helyett azt látni, amit akarunk. Azt hiszed, ismersz engem, pedig nem, így azt sem tudod, mire vagyok képes. Azt hiszed, én vagyok az a népszerű lány, akinek mindenre van válasza, pedig ez nem így van. Sokszor nem tudom, mit miért teszek, de igyekszem jobbá tenni a dolgokat. És ha hibázom - mert lássuk be, mindannyian hibázunk -, megfogadom, hogy a segítségeteket kérem. Egyedül nem megy. De ha megbíztok bennem, így együtt nagyszerű dolgokra leszünk képesek. Megfogadom, leszek annyira bátor, hogy valóra váltsam minden álmotokat.

Rejtvény

,,...Egy pasi olyan, mint egy keresztrejtvény a New York Times-ban: idegesítő, bonyolult és megfejthetetlen...." /Szex és New York/

De még mennyire bonyolultak tudnak lenni néha. A legegyszerűbb dolgot is túl bonyolítják; amikor csak egy kis lépésre volna szükségük. Nem tudom megérteni őket. Idegesít, hogy nem megy. Aztán rájövök, hogy minél jobban meg szeretném fejteni a dolgokat, annál jobban nem megy.
Különben meg ez is vicces, mert a férfiak fordítva látják a dolgokat. Egyszóval megfejthetetlenek vagyunk egymás számára. De így talán izgalmasabb, hogy apró részletekből, melyeket már megfejtettünk, kialakuljon egyszer az összkép. Addig megismerjük egymást, és el tudjuk dönteni hogyan tovább. De ezek a dolgok, amelyek ott vannak a szemünk előtt. És megfejtetlenül maradnak. Később meg hiányozni fog egy darabka a képünkből. És elrontja a képet. Mert mi van, ha pont a közepéből egy fontos részecske hiányzik?

,,Nem teszem meg azt, ami a legkézenfekvőbb lenne: nem próbálok meg találkozni vele, mert nekem az kell, hogy ő keressen föl engem." /Paulo Coelho/

Nekem is pont ezzel az idézettel kellett találkoznom. Minden esetere aki mer, az nyer. Vagy nem. De, ha nem próbáljuk meg, nincs mit nyernünk. Így viszont még győztesen kijöhetünk ebből. Mondjuk, ha azt vesszük mindig győztesen jövünk ki minden esetből. Tapasztalatot ugyanis nyerünk. Ha meg nem nyerünk semmit, akkor is ott vannak a barátaink, akik úgyis fényt hoznak a csalódás utáni "most összedőlt bennem a világ" életszakaszunkba.
Megtettem egy számomra már régebben felvetődött döntést, és most várom, hogy mi sül ki belőle. És az idő csak telik és telik és telik. Amikor várunk valamit, mindig lassabban telik. Például vegyünk egy átlagos matek órát. Mindig várjuk két feladat között, hogy legyen már vége az órának. És csak nézzük az órát, és nézzük, és olyankor még lassabban telik az idő. De ha meg végre olyan dolgot veszünk, amit értünk, és talán megszerettünk, akkor olyan gyorsan eltelik a 45 perc. De ha csak egy jó társaságban vagyunk. Olyankor is vészesen szalad az idő. Most is lehetne egy kicsit gyorsabb. Szívem szerint egy kicsit előre utaznék az időben, hogy megtudjam, hogy mi vár rám. Aztán rájövök, hogy felesleges, mert akkor nem maradna semmi izgalom. Így hát csak várok és várok és várok. De miért mindig csak én várjak? Miért mindig én lépjek? És mi van ha rosszul tettem amit tettem? Vagy ha mégis jól tettem, amit tettem. Mit várhatok ettől az egész dologtól? Várjak valamit egyáltalán?
Eléééég. Megint csak a kétségbeesés küszöbén járok. De ha nem is jön most össze semmi, akkor se leszek szomorú(na jó, csak egy kicsit), mert még mindig ott áll előttem egy remélhetőleg hosszú nagybetűs dolog. Az ÉLET. És tapasztalatok nélkül mire megy az ember ebben az eldurvult világban? Azt hiszem ha nincs más mód, tegyük meg mi az első lépést. Mert ha nem tesszük meg csak várunk és várunk. Aztán szép lassan az életben találjuk magunkat a várakozásunkkal. Jó lenne ez?

Nehéz és mégis könnyű dolog

Tudjátok mi az egyik legnehezebb dolog az életben?
Hát igen, természetesen a szerelem.
Mindig a legváratlanabb helyzetben találkozunk vele. Nehéz megmondani, hogy miért, de így van. Bár fel lehet rá úgymond készülni, mert persze, ha már régóta van egy kiszemeltünk, akkor ábrándozunk, hogy milyen is lenne.
Csak mi van akkor, ha olyanba szeretünk bele, akibe nem kellene?Aki tudomást sem vesz rólunk?Akinek van már párja?
Ezen kérdések miatt tűnik nehéznek, holott lehet mégis könnyű dolog lenne. Annyiból állna a dolog, hogy odamegyünk a kiszemelthez, és elé állunk valami hasonlóval: ,,Szia! Tudod, már egy ideje tetszel nekem, és meg szeretném kérdezni, hogy esetleg nem ismerhetnénk-e meg egymást jobban?" Annyira egyszerű lenne, de mi csak várunk, hogy történjenek a dolgok. Várunk, és bennünk van a félelem, hogy mi történne, ha megtennénk? Vajon pozitív választ kapnánk? Vagy elküldene? Többet ránk se nézne, nem is köszönne?
De ha meg nem tesszük meg, később bánni fogjuk. Csak rágódunk a kérdéseinken, hogy mi lett volna, ha... És a "ha" nevű fogságba esünk, ami újabb bonyolult érzéseket hoz a felszínre.
Egyszóval a szerelem jó dolog, ha a megfelelő emberrel, a megfelelő időben talál ránk.

Új hónap, újabb esélyek :D

Nos, engem is elért a blogláz. :D
Annyi mindenkinek van már blogja, de én nem ezért készítettem.(Legalábbis azt hiszem.)
Csak tudjátok néha nem tudom szavakban elmondani, hogy mit is szeretnék, és talán így könnyebb lesz.Talán.

Valamiért egy ideje megtámadott a bizonytalanság gonosz kis szörnye.
Nem vagyok biztos abban, hogy kinek mondhatok el bizonyos dolgokat, kinek higgyek, kinek ne. Lehet csak annyi a baj, hogy vannak rendezetlen dolgaim, és ha ezeket megoldanám, talán tisztázódna minden. Talán. Az idő talán mindent megold egyszer. Talán. Rengeteg talán van az életemben, és kételyekkel élni nehéz. De ha megtalálom a megoldást minden megváltozhat. Talán. ;)
Csak az idővel, az időzítéssel mindig gondjaim voltak. Soha nem úgy jöttek akkor a dolgok, amikor én szerettem volna. De nem lehetek ennyire önző, hogy mindig csak magamra gondoljak. Mindennek megvan a maga oka. De mégis. Azt hiszem nem kérek sokat az élettől, néha nekem is kijárhatna a jutalomból, a boldogságból.
"Az idő mindent megold!" szokták mondani. Mindent megold? De mégis mikor? Mikor már túl késő? Ebben a rohanó világban kinek van ideje várni, hogy az idő begyógyítsa a sebeket, hogy elfeledtesse a múltat. Az életben nem idő kell. Az életben barátok kellenek, akik segítségével mindig megtalálod a helyes utat a boldogság felé.