,,Nem teszem meg azt, ami a legkézenfekvőbb lenne: nem próbálok meg találkozni vele, mert nekem az kell, hogy ő keressen föl engem." /Paulo Coelho/

Nekem is pont ezzel az idézettel kellett találkoznom. Minden esetere aki mer, az nyer. Vagy nem. De, ha nem próbáljuk meg, nincs mit nyernünk. Így viszont még győztesen kijöhetünk ebből. Mondjuk, ha azt vesszük mindig győztesen jövünk ki minden esetből. Tapasztalatot ugyanis nyerünk. Ha meg nem nyerünk semmit, akkor is ott vannak a barátaink, akik úgyis fényt hoznak a csalódás utáni "most összedőlt bennem a világ" életszakaszunkba.
Megtettem egy számomra már régebben felvetődött döntést, és most várom, hogy mi sül ki belőle. És az idő csak telik és telik és telik. Amikor várunk valamit, mindig lassabban telik. Például vegyünk egy átlagos matek órát. Mindig várjuk két feladat között, hogy legyen már vége az órának. És csak nézzük az órát, és nézzük, és olyankor még lassabban telik az idő. De ha meg végre olyan dolgot veszünk, amit értünk, és talán megszerettünk, akkor olyan gyorsan eltelik a 45 perc. De ha csak egy jó társaságban vagyunk. Olyankor is vészesen szalad az idő. Most is lehetne egy kicsit gyorsabb. Szívem szerint egy kicsit előre utaznék az időben, hogy megtudjam, hogy mi vár rám. Aztán rájövök, hogy felesleges, mert akkor nem maradna semmi izgalom. Így hát csak várok és várok és várok. De miért mindig csak én várjak? Miért mindig én lépjek? És mi van ha rosszul tettem amit tettem? Vagy ha mégis jól tettem, amit tettem. Mit várhatok ettől az egész dologtól? Várjak valamit egyáltalán?
Eléééég. Megint csak a kétségbeesés küszöbén járok. De ha nem is jön most össze semmi, akkor se leszek szomorú(na jó, csak egy kicsit), mert még mindig ott áll előttem egy remélhetőleg hosszú nagybetűs dolog. Az ÉLET. És tapasztalatok nélkül mire megy az ember ebben az eldurvult világban? Azt hiszem ha nincs más mód, tegyük meg mi az első lépést. Mert ha nem tesszük meg csak várunk és várunk. Aztán szép lassan az életben találjuk magunkat a várakozásunkkal. Jó lenne ez?