Ismeritek azt az állapotot, amikor azt érzitek, hogy pillangókkal van tele a gyomrotok, ha meglátjátok a kiszemeltet? Ez az érzés mostanában gyakran rabul ejt. Pedig én tettem felé egy lépést, sőt, mostanában bolhalépésekkel haladok előre. De ha ezeket nem veszi figyelembe? Vagy figyelembe veszi, csak nem érdekli? Azt hiszem, megint kérdések és kételyek tömkelege zúdult rám egyszerre. Ennél többet nem léphetek felé, mert megfogadtam, hogy fiú után nem fogok többet szaladni. Ha előbb-utóbb nem lép, akkor az valószínű nem véletlen van. Megfigyeltétek már, hogyha valamit nagyon-nagyon szeretnénk megszerezni magunknak, néha csak rontunk a helyzetünkön? Talán egy kicsit az én tempómon kellene lassítani, vagy az elvárásaimat alacsonyabb fokra helyezni. De már annyit vártam. És annyira szeretném. És tudom, hogy itt a hiba. De ajjj. Az idő meg sajnos vagy nem sajnos, de egyre csak telik. Amikor várunk, akkor ez idő alatt érdemes átgondolni, hogy érdemes ennyit várni? Egyáltalán érdemes várni? Nem lenne izgalmasabb magunkkal szemben, ha nem tervezgetnénk, hogy mi, hogyan történjen, hanem csak hagyjuk, hogy az idő sodrásával haladjunk? Mert, ha úgysem történnek a dolgok úgy, ahogy megterveztük, csak csalódunk. Hagyjuk, hogy történjenek a dolgok. Így lesz a legjobb. Azt hiszem.
/Ma életemben először beszélgettem Viki barátnőmmel msn-en... nem mintha hétköznap reggel nem beszélnénk hétköznap reggelente a buszmegállóban és a buszon. :D azért írtam ezt le, mert megkért rá. meghát (L) :D/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése