Türelem...

Mégis megéri néha a dolgokra való várakozás? Hisz a jó előbb-utóbb elnyeri a jutalmát. Persze, ez az érzelmeknél máshogy van. Ha kitartóak vagyunk, talán még közelebbi kapcsolatokat is kialakíthatunk. Újra meg újra rájövök, hogy nem kell erőltetni semmit. Csak önmagunknak kell maradni. Ez az egyetlen megoldás, hogy valaki megkedveljen minket. Mert nem lehet mindig másnak kiadni magunkat, mint akik valójában vagyunk. Egy idő után úgyis minden kiderül, és a végén nekünk lesz rossz. Nem kell hazudnunk arról, hogy kik vagyunk. Mindenki különbözik valamiben a másiktól. És jobb, ha ezek a különbségek hamar kiderülnek, mert ha nem... Arról jobb nem is beszélni. Akár egy kapcsolat is tönkremehet a kis füllentések miatt. És nem jobb inkább elmondani az igazat? Ha meg más ízlésünk van. Na aztán. De ha fény derül a hazugságokra. Sokkal rosszabb. Egyszóval : LÉGY ÖNMAGAD!!!:D

Reménytelenség, de van remény!!:)

Borzasztó azt érezni, ha valaki azt érezteti veled, hogy tetszel neki, és te ennek megfelelően várod, hogy cselekedjen. Mert te már tettél felé lépéseket. Aztán ráébredsz arra, hogy felesleges várni, hisz reménytelenül illúzióba ütközünk.

,, Rád várni olyan, mint esőre várni aszályban!"
Ez a hasonlat az első, ami most megragadta a fejecskémet. És rájöttem, hogy ezt le tudom fordítani a mindennapjaimra. Mégpedig:
Amikor aszály van, mit tesz az ember? Megpróbál segíteni egy kicsit a természetnek, és mi is elkezdünk locsolni. De az energiánk véges (főleg a mai gazdasági helyzetet nézve). És ez a hasonlat rám lefordítva: Megpróbálok még egy-két jelet adni neki, de nem többet, mert a fogadalmam, miszerint állítom, hogy én pedig nem fogok többet a szerelem után futkosni, még megvan, ámbár már így is a határokat feszítgetem. Szóval, ha nem veszi figyelembe ezeket az apró kis jeleket, akkor felesleges erőltetnem ezt az egész dolgot.

sorsunk

Ismeritek azt az állapotot, amikor azt érzitek, hogy pillangókkal van tele a gyomrotok, ha meglátjátok a kiszemeltet? Ez az érzés mostanában gyakran rabul ejt. Pedig én tettem felé egy lépést, sőt, mostanában bolhalépésekkel haladok előre. De ha ezeket nem veszi figyelembe? Vagy figyelembe veszi, csak nem érdekli? Azt hiszem, megint kérdések és kételyek tömkelege zúdult rám egyszerre. Ennél többet nem léphetek felé, mert megfogadtam, hogy fiú után nem fogok többet szaladni. Ha előbb-utóbb nem lép, akkor az valószínű nem véletlen van. Megfigyeltétek már, hogyha valamit nagyon-nagyon szeretnénk megszerezni magunknak, néha csak rontunk a helyzetünkön? Talán egy kicsit az én tempómon kellene lassítani, vagy az elvárásaimat alacsonyabb fokra helyezni. De már annyit vártam. És annyira szeretném. És tudom, hogy itt a hiba. De ajjj. Az idő meg sajnos vagy nem sajnos, de egyre csak telik. Amikor várunk, akkor ez idő alatt érdemes átgondolni, hogy érdemes ennyit várni? Egyáltalán érdemes várni? Nem lenne izgalmasabb magunkkal szemben, ha nem tervezgetnénk, hogy mi, hogyan történjen, hanem csak hagyjuk, hogy az idő sodrásával haladjunk? Mert, ha úgysem történnek a dolgok úgy, ahogy megterveztük, csak csalódunk. Hagyjuk, hogy történjenek a dolgok. Így lesz a legjobb. Azt hiszem.


/Ma életemben először beszélgettem Viki barátnőmmel msn-en... nem mintha hétköznap reggel nem beszélnénk hétköznap reggelente a buszmegállóban és a buszon. :D azért írtam ezt le, mert megkért rá. meghát (L) :D/

Semmi különös

Valamiért nem nagyon tudok írni. Lehet azért, mert nem történt mostanában semmi érdekes, ezért nem találok semmi értelmeset. Vagyis történt, de nem szeretnék elkiabálni semmit.

,,A tragédiák hozzátartoznak az élethez. Tragédia? És akkor mi van? Hagyjuk abba? Dobjuk be a törölközőt? Hát nem! Ha úgy érzed, hogy kész, a szíved megszakad, akkor is harcolnod kell, de állatira, hogy érezd, életben vagy. Szenvedsz, fáj, hát ilyen az élet. Összezavarodtál és félsz? Helyes. Legalább valami mindig eszedbe juttatja, hogy valahol a jövőben vár rád valami jó, amiért érdemes harcolni. " / Tuti gimi/

Azt hittem, ismerlek, de azt hiszem, könnyebb az igazság helyett azt látni, amit akarunk. Azt hiszed, ismersz engem, pedig nem, így azt sem tudod, mire vagyok képes. Azt hiszed, én vagyok az a népszerű lány, akinek mindenre van válasza, pedig ez nem így van. Sokszor nem tudom, mit miért teszek, de igyekszem jobbá tenni a dolgokat. És ha hibázom - mert lássuk be, mindannyian hibázunk -, megfogadom, hogy a segítségeteket kérem. Egyedül nem megy. De ha megbíztok bennem, így együtt nagyszerű dolgokra leszünk képesek. Megfogadom, leszek annyira bátor, hogy valóra váltsam minden álmotokat.

Rejtvény

,,...Egy pasi olyan, mint egy keresztrejtvény a New York Times-ban: idegesítő, bonyolult és megfejthetetlen...." /Szex és New York/

De még mennyire bonyolultak tudnak lenni néha. A legegyszerűbb dolgot is túl bonyolítják; amikor csak egy kis lépésre volna szükségük. Nem tudom megérteni őket. Idegesít, hogy nem megy. Aztán rájövök, hogy minél jobban meg szeretném fejteni a dolgokat, annál jobban nem megy.
Különben meg ez is vicces, mert a férfiak fordítva látják a dolgokat. Egyszóval megfejthetetlenek vagyunk egymás számára. De így talán izgalmasabb, hogy apró részletekből, melyeket már megfejtettünk, kialakuljon egyszer az összkép. Addig megismerjük egymást, és el tudjuk dönteni hogyan tovább. De ezek a dolgok, amelyek ott vannak a szemünk előtt. És megfejtetlenül maradnak. Később meg hiányozni fog egy darabka a képünkből. És elrontja a képet. Mert mi van, ha pont a közepéből egy fontos részecske hiányzik?

,,Nem teszem meg azt, ami a legkézenfekvőbb lenne: nem próbálok meg találkozni vele, mert nekem az kell, hogy ő keressen föl engem." /Paulo Coelho/

Nekem is pont ezzel az idézettel kellett találkoznom. Minden esetere aki mer, az nyer. Vagy nem. De, ha nem próbáljuk meg, nincs mit nyernünk. Így viszont még győztesen kijöhetünk ebből. Mondjuk, ha azt vesszük mindig győztesen jövünk ki minden esetből. Tapasztalatot ugyanis nyerünk. Ha meg nem nyerünk semmit, akkor is ott vannak a barátaink, akik úgyis fényt hoznak a csalódás utáni "most összedőlt bennem a világ" életszakaszunkba.
Megtettem egy számomra már régebben felvetődött döntést, és most várom, hogy mi sül ki belőle. És az idő csak telik és telik és telik. Amikor várunk valamit, mindig lassabban telik. Például vegyünk egy átlagos matek órát. Mindig várjuk két feladat között, hogy legyen már vége az órának. És csak nézzük az órát, és nézzük, és olyankor még lassabban telik az idő. De ha meg végre olyan dolgot veszünk, amit értünk, és talán megszerettünk, akkor olyan gyorsan eltelik a 45 perc. De ha csak egy jó társaságban vagyunk. Olyankor is vészesen szalad az idő. Most is lehetne egy kicsit gyorsabb. Szívem szerint egy kicsit előre utaznék az időben, hogy megtudjam, hogy mi vár rám. Aztán rájövök, hogy felesleges, mert akkor nem maradna semmi izgalom. Így hát csak várok és várok és várok. De miért mindig csak én várjak? Miért mindig én lépjek? És mi van ha rosszul tettem amit tettem? Vagy ha mégis jól tettem, amit tettem. Mit várhatok ettől az egész dologtól? Várjak valamit egyáltalán?
Eléééég. Megint csak a kétségbeesés küszöbén járok. De ha nem is jön most össze semmi, akkor se leszek szomorú(na jó, csak egy kicsit), mert még mindig ott áll előttem egy remélhetőleg hosszú nagybetűs dolog. Az ÉLET. És tapasztalatok nélkül mire megy az ember ebben az eldurvult világban? Azt hiszem ha nincs más mód, tegyük meg mi az első lépést. Mert ha nem tesszük meg csak várunk és várunk. Aztán szép lassan az életben találjuk magunkat a várakozásunkkal. Jó lenne ez?

Nehéz és mégis könnyű dolog

Tudjátok mi az egyik legnehezebb dolog az életben?
Hát igen, természetesen a szerelem.
Mindig a legváratlanabb helyzetben találkozunk vele. Nehéz megmondani, hogy miért, de így van. Bár fel lehet rá úgymond készülni, mert persze, ha már régóta van egy kiszemeltünk, akkor ábrándozunk, hogy milyen is lenne.
Csak mi van akkor, ha olyanba szeretünk bele, akibe nem kellene?Aki tudomást sem vesz rólunk?Akinek van már párja?
Ezen kérdések miatt tűnik nehéznek, holott lehet mégis könnyű dolog lenne. Annyiból állna a dolog, hogy odamegyünk a kiszemelthez, és elé állunk valami hasonlóval: ,,Szia! Tudod, már egy ideje tetszel nekem, és meg szeretném kérdezni, hogy esetleg nem ismerhetnénk-e meg egymást jobban?" Annyira egyszerű lenne, de mi csak várunk, hogy történjenek a dolgok. Várunk, és bennünk van a félelem, hogy mi történne, ha megtennénk? Vajon pozitív választ kapnánk? Vagy elküldene? Többet ránk se nézne, nem is köszönne?
De ha meg nem tesszük meg, később bánni fogjuk. Csak rágódunk a kérdéseinken, hogy mi lett volna, ha... És a "ha" nevű fogságba esünk, ami újabb bonyolult érzéseket hoz a felszínre.
Egyszóval a szerelem jó dolog, ha a megfelelő emberrel, a megfelelő időben talál ránk.

Új hónap, újabb esélyek :D

Nos, engem is elért a blogláz. :D
Annyi mindenkinek van már blogja, de én nem ezért készítettem.(Legalábbis azt hiszem.)
Csak tudjátok néha nem tudom szavakban elmondani, hogy mit is szeretnék, és talán így könnyebb lesz.Talán.

Valamiért egy ideje megtámadott a bizonytalanság gonosz kis szörnye.
Nem vagyok biztos abban, hogy kinek mondhatok el bizonyos dolgokat, kinek higgyek, kinek ne. Lehet csak annyi a baj, hogy vannak rendezetlen dolgaim, és ha ezeket megoldanám, talán tisztázódna minden. Talán. Az idő talán mindent megold egyszer. Talán. Rengeteg talán van az életemben, és kételyekkel élni nehéz. De ha megtalálom a megoldást minden megváltozhat. Talán. ;)
Csak az idővel, az időzítéssel mindig gondjaim voltak. Soha nem úgy jöttek akkor a dolgok, amikor én szerettem volna. De nem lehetek ennyire önző, hogy mindig csak magamra gondoljak. Mindennek megvan a maga oka. De mégis. Azt hiszem nem kérek sokat az élettől, néha nekem is kijárhatna a jutalomból, a boldogságból.
"Az idő mindent megold!" szokták mondani. Mindent megold? De mégis mikor? Mikor már túl késő? Ebben a rohanó világban kinek van ideje várni, hogy az idő begyógyítsa a sebeket, hogy elfeledtesse a múltat. Az életben nem idő kell. Az életben barátok kellenek, akik segítségével mindig megtalálod a helyes utat a boldogság felé.