Barátságok jönnek-mennek

,, Aki barátot talál, kincset talál! " - tartja a mondás. Teljesen egyetértek ezzel. Főleg ebben az ellehetetlenedett világban. Nincs is fontosabb, minthogy legyen valaki, akivel mindent megbeszélhetsz, akiben megbízhatsz, egyszóval akiért megtennél bármit, úgy, hogy semmiféle viszonzást nem vársz.

De ha egy barátság nagyon megromlik, vagy nagyon gyorsan meg kell beszélni a problémákat, vagy hagyni. Hisz ha hagyjuk, és látjuk, hogy barátunk a távolodó hajón nyuhodtan ül, nem kell nekünk utána úszni, és kihúzni a hajót a partra. Persze, rosszul esik az érzés, hisz mi meg voltunk győződve arról, hogy egy fontos barátságról van szó, ahol azt hittük, hogy mi is vagyunk olyan fontosak a barátunk számára, mint ő nekünk. De amikor az ellenkezője derül ki, egy mérhetetlen nagy csalódás alakul ki bennünk. Noha néha visszatér a hajó, de megtartja a tisztes távolságot. A hajó feltűnésével viszont a rengeteg közös élmény mind-mind eszünkbe jutnak, és nem értjük, hogy hol romolhatott el, sőt mi több,magunkat okoljuk ezért.

De ahogy mennek a barátságok, úgy jönnek is. Olyan emberek személyében, akikkel eddig csupán köszönő viszonyban voltál, de ahogy egyre jobban megismered a körülötted lévő embereket,úgy érzed, mintha eddig valami burokba jártál volna, ahol csupán néhány embert ismersz. Dezért vagyunk emberek, hogy ismerjük meg az újat, és ez nem csak a dolgokra gondoltam,hanem mindenre általánosságban!

Hisz az új, az ismeretlen arra vár, hogy felfedezzék. Sok sikert! :-)

Összetörni

Néha össze kell törni.. Kibukni, zokogni, némán ülni, nem gondolkozni, csak bámulni. Néha mindenkinek jól esik kicsit kifújni. Főleg a mostanság gyakori stresszed, túlhajszolt életben.
Ki kell fújni, hisz előbb-utóbb ki kell jönnie, vagy csak rosszabb lesz. Mint a lufi. Egy ideig fújjuk, az közben növekszik, de már a határait feszegeti, de mi többen is fújjuk, ő viszont tehetetlen, és egyszercsak kidurran.
Így van ez az embernél is. Egy ideig gyűjti magában a dolgokat, melyek csak gyűlnek, de ha nem adjuk ki szétrobbanunk tőle. Ez kívülről is látszik rajtunk, és elég egy kis dolog, hogy ez a sok minden felemésszen belülről, és bármelyik pillanatban robbanjon.
Ezért kell vagy leírni, vagy elmondani, vagy kikiabálni magunkból a kis csomagjainkat, hogy ne cipekedjünk folyamatosan.

Levelek tőlem...

A következő levélrészletek tőlem származnak.. Úgy érzem, egy-egy ilyennel is sok mindent lehet leszűrni az egyéniségből.. Mert egy akármilyen megnyilvánulás képes bevésődni mások emlékezetébe, amellyel meggyőzhetjük arról, hogy kik is vagyunk..
Azért osztom most meg ezeket Veletek, mert mostanában az ihlet levélírás közben tör rám.. Gyakran magamtól is megijedek, hogy miket írok. De úgy érzem, hogy az ilyen pillanatok azok, amikor igazán tudok írni.. Mert nem gondolkozok. Ténylegesen csak a véleményemet osztom meg másokkal.
Viszont ha szimplán ide szeretnék írni, mindig is javítgatom a mondatokat, hogy "Ez így most nem értelmes." "Ez így most hülyeség.."
Úgyhogy a következő pár sorban rejlik minden, ami az utóbbi időben foglalkoztatott.. De mostanra tisztában vagyok mindennel! És boldog vagyok. Ha egy film címével szeretném jellemezni az állapotomat, a következő lenne:
A felhők fölött 3 méterrel

" De most tényleg .... Eddig olyan jókat beszélgettünk. Vagy lehet hogy az van a dolog mögött, hogy megijedtél tőlem? Úgy értem, azért akarod azzal ''távol tartani'' magad tőlem, hogy nem írsz, mert félsz attól, hogy ez a 18 éves kislány milyen érzéseket vált ki belőled? Félsz attól, hogy ha túlságosan megnyílsz előttem, magadra maradsz - mert közben tudod, hogy fiatal vagyok, és nekem még élveznem kell az életet, ki kell használnom a fiatalságomat. De tudod, utálom ha valaki jobban tudja,hogy mi a jó nekem, hogy mit is kellene csinálnom. Igen, mindig ott van a 'Mi van ha ...?' De miért kellene folyamatosan ezen rágódnunk? Amíg azon gondolkozunk, hogy mi van ha, addig könnyen meglehet, hogy elszalasztjuk azt, ami van.
Megértem ha nem reagálsz ezután.. Hisz felnőtt ember vagy, saját véleménnyel és döntésekkel..
Mindenesetre hidd el, nem szoktam senkit játékszernek használni.. Ha egyszer valakivel ilyen szinten beszélgetek, azt nem használom ki. Főleg azért, mert veled kapcsolatban azt tapasztaltam, hogy nehezen nyílsz meg idegenek előtt.. Ami nem baj természetesen...... "

" Hogy én milyen típus vagyok? Szerintem elmondhatom, hogy sok oldalú egyéniség rejlik bennem..Némi anyáskodó hajlam, de bennem van a kalandra vágyó domina, a megnyugvást kereső törékeny nő, és a naiv tinédzser..
Azt hiszem ezek vannak bennem összegyúrva..."

 " Így miért jobb beszélni, mint személyesen? ( Nyilván ha nagy távolságokról beszélünk, másképp nem lehet megoldani, de nincs meg a személyes kapcsolat.. A tekintetek találkozása.. Sőt, én például egy egy arckifejezésből, mozdulatból is sok mindent le tudok szűrni.. A hanglejtésről nem is beszélve.. De itt ? Egymás mögé írt szavakat, mondatokat látok..nem tudom miféle hangsúllyal értelmezzem.. "

Miért is?

Sok minden történt velem és sok dolgot láttam, és most tele vagyok kérdésekkel.

Miért nem lehet semmit szép szóval megbeszélni? Miért kell egyből gúnyt űzni mindenkiből? Miért kell ennyire komolytalanul viselkednie egy olyan embernek, akinek lassacskán már a ,, saját lábán kel megállnia”? Ha valaki szenvedni lát egy embert, akárki is legyen az, miért nem segít neki, és miért ,,rúg” bele még kettőt-hármat és végig nézi, hogy hogyan szenved?

 Miért? Miért? Miért?

Ki tudja ezekre a kérdésekre a választ? Az nem elég, ha csak az aki komolyan le tud ülni beszélgetni; aki nem rúg bele az embertársába, hanem felsegíti!
Miért van szükség ennyi megválaszolatlan kérdésre, holott mindenki tudja a választ, és mindenki meg tudna egy kissé változni. Mert nem csak másban kell keresni a hibát. Fel kell fedezni a saját hibáinkat és változtassunk azokon vagy fogadjuk el azokkal önmagunkat. De semmiféleképpen ne másban keressünk hibákat, még ha azokat könnyebb is felfedezni.

18. születésnap

Ez az alkalom az egyik legmeghatározóbb életünkben. Ezt nevezik a felnőtté válás első szakaszának. Ettől fogva lehet legálisan alkohol- és dohánytermékeket vásárolni, szerencsejátékban részt venni.
Én mégis azt mondom, hogy ez nincs így. Nem ettől a naptól fogva lesz valaki felnőtt. Teljesen más dolgok befolyásolják ezt. Az, hogy mit éltünk át, hogy milyen hatások játszottak fontos szerepet. Vannak olyanok, akik 28 évesen sem  jutnak el olyan szintre, hogy felnőttnek mondhassák magukat...
És különben is. Nem a gyertyák száma határozza meg, hogy hány évesek vagyunk, hanem az, hogy mi hány évesnek érezzük magunkat...

.

Tudom, hogy hogy tudnék változtatni, mert fejben minden meg van. És tudom, hogy minden fejben dől el, meg azon, hogy hogy állok a dolgokhoz... De a változáshoz idő kell. Az idő pedig türelemre int. Mert legtöbbször úgy érezzük, hogy képtelenek vagyunk a várakozásra. Pedig ha tudnánk, hogy mennyire megéri néha várni. Nem is tudhatjuk, hogy miféle változás közeledik felénk. Lehet, hogy már úton van. Nem tudhatjuk azt sem, hogy mikor ér ide. Abban sem lehetünk biztosan, hogy hogy néz ki, hogy milyen lesz utána. De abban az egyben biztosak lehetünk, hogy nemsokára megtalál bennünket. Amikor nem is számítanánk rá.

Találkozás, egy régi szerelemmel...

Tegnap újra láttam. Több mint 4 hónap telt el azóta, hogy nem találkoztunk, erre tegnap megláttam. Csak egy fél pillanat volt az egész, de bennem mindent felkavart. Először arra gondoltam, hogy visszafordulok, és utána rohanok. Aztán rájöttem, hogy nem szabad. Ő már másé. Különben is én voltam a hülye, én dobtam el magamtól.
Én sopánkodok mindig azért, hogy nekem nem jönnek össze a kapcsolatok. Erre itt volt ő. Ő tényleg kedvelt engem. És nem azért hogy milyen nem vagyok, vagy hogy milyen lehetnék. Egyszerűen csak azért, úgy, ahogyan éppen az adott pillanatban előtte voltam. Épp ezért minden egyes közös percet élveztem, amit együtt töltöttünk. Azok a közösen töltött idők voltak a tavaszom legszebbjei. Úgy viselkedtünk, mint akik évek óta együtt vannak. Kötetlenül tudtunk beszélgetni mindenről, közös programokat csináltunk. Igazából az egész dolog ami kialakult, csak rövid ideig élt, de elmondhatom, hogy fantasztikus volt.
Aztán bekattant valami.
Megrémültem. Hogy mitől? Talán attól, hogy igenis, léteznek komoly férfiak is. Mert eddig az ilyen típus elkerült engem. Talán a saját érzelmeim súlyától ijedtem meg. Hogy miért? Talán azért, mert úgy éreztem, hogy viszonozták.
Otthagytam. Visszaléptem az egésztől. Akkor azt éreztem, hogy ez a legjobb döntés, amit hozhatok. Neki is és nekem is jobb lesz így. De nem. Tudtam, láttam rajta, hogy ő szenved. Megértette, elfogadta. De ki volt egy jó ideig. Ezt tőle tudom, hisz beszéltem vele a döntésem után 2 héttel. Nem tudom miért. Talán azért, mert akkor sem hagyott nyugodni az egész. Talán azért, mert már akkor is tudtam a döntésem következményét. Ez a tipikus: "Ha azon az ajtón kiteszed a lábad, ide többet vissza már nem jöhetsz.." szituáció volt. Gyerekesen kezeltem az egész dolgot. Mert itt nem csak az én életemről, érzéseimről volt szó. Itt egy férfi és egy nő kapcsolatáról döntöttem. Mert Ő nem csak egy tizenéves kis kamasz fiúcska volt. Kijelenthetem, hogy ő igenis egy érett gondolkodású, húszas éveit taposó férfi volt.
És azt is kijelenthetem, hogy elrontottam, és mára már tudom, hogy megbántam..
A tanulság az az, hogy úgysem tudhatom, hogy mi a jó a másiknak. És a "Nálam jobbat érdemelsz" című olcsó duma semmire sem megoldás.
Na és természetesen az, hogy az érzéseink elől nem lehet menekülni. Előbb-utóbb úgyis utol fognak érni.