Tegnap újra láttam. Több mint 4 hónap telt el azóta, hogy nem találkoztunk, erre tegnap megláttam. Csak egy fél pillanat volt az egész, de bennem mindent felkavart. Először arra gondoltam, hogy visszafordulok, és utána rohanok. Aztán rájöttem, hogy nem szabad. Ő már másé. Különben is én voltam a hülye, én dobtam el magamtól.
Én sopánkodok mindig azért, hogy nekem nem jönnek össze a kapcsolatok. Erre itt volt ő. Ő tényleg kedvelt engem. És nem azért hogy milyen nem vagyok, vagy hogy milyen lehetnék. Egyszerűen csak azért, úgy, ahogyan éppen az adott pillanatban előtte voltam. Épp ezért minden egyes közös percet élveztem, amit együtt töltöttünk. Azok a közösen töltött idők voltak a tavaszom legszebbjei. Úgy viselkedtünk, mint akik évek óta együtt vannak. Kötetlenül tudtunk beszélgetni mindenről, közös programokat csináltunk. Igazából az egész dolog ami kialakult, csak rövid ideig élt, de elmondhatom, hogy fantasztikus volt.
Aztán bekattant valami.
Megrémültem. Hogy mitől? Talán attól, hogy igenis, léteznek komoly férfiak is. Mert eddig az ilyen típus elkerült engem. Talán a saját érzelmeim súlyától ijedtem meg. Hogy miért? Talán azért, mert úgy éreztem, hogy viszonozták.
Otthagytam. Visszaléptem az egésztől. Akkor azt éreztem, hogy ez a legjobb döntés, amit hozhatok. Neki is és nekem is jobb lesz így. De nem. Tudtam, láttam rajta, hogy ő szenved. Megértette, elfogadta. De ki volt egy jó ideig. Ezt tőle tudom, hisz beszéltem vele a döntésem után 2 héttel. Nem tudom miért. Talán azért, mert akkor sem hagyott nyugodni az egész. Talán azért, mert már akkor is tudtam a döntésem következményét. Ez a tipikus: "Ha azon az ajtón kiteszed a lábad, ide többet vissza már nem jöhetsz.." szituáció volt. Gyerekesen kezeltem az egész dolgot. Mert itt nem csak az én életemről, érzéseimről volt szó. Itt egy férfi és egy nő kapcsolatáról döntöttem. Mert Ő nem csak egy tizenéves kis kamasz fiúcska volt. Kijelenthetem, hogy ő igenis egy érett gondolkodású, húszas éveit taposó férfi volt.
És azt is kijelenthetem, hogy elrontottam, és mára már tudom, hogy megbántam..
A tanulság az az, hogy úgysem tudhatom, hogy mi a jó a másiknak. És a "Nálam jobbat érdemelsz" című olcsó duma semmire sem megoldás.
Na és természetesen az, hogy az érzéseink elől nem lehet menekülni. Előbb-utóbb úgyis utol fognak érni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése