Találkozás, egy régi szerelemmel...

Tegnap újra láttam. Több mint 4 hónap telt el azóta, hogy nem találkoztunk, erre tegnap megláttam. Csak egy fél pillanat volt az egész, de bennem mindent felkavart. Először arra gondoltam, hogy visszafordulok, és utána rohanok. Aztán rájöttem, hogy nem szabad. Ő már másé. Különben is én voltam a hülye, én dobtam el magamtól.
Én sopánkodok mindig azért, hogy nekem nem jönnek össze a kapcsolatok. Erre itt volt ő. Ő tényleg kedvelt engem. És nem azért hogy milyen nem vagyok, vagy hogy milyen lehetnék. Egyszerűen csak azért, úgy, ahogyan éppen az adott pillanatban előtte voltam. Épp ezért minden egyes közös percet élveztem, amit együtt töltöttünk. Azok a közösen töltött idők voltak a tavaszom legszebbjei. Úgy viselkedtünk, mint akik évek óta együtt vannak. Kötetlenül tudtunk beszélgetni mindenről, közös programokat csináltunk. Igazából az egész dolog ami kialakult, csak rövid ideig élt, de elmondhatom, hogy fantasztikus volt.
Aztán bekattant valami.
Megrémültem. Hogy mitől? Talán attól, hogy igenis, léteznek komoly férfiak is. Mert eddig az ilyen típus elkerült engem. Talán a saját érzelmeim súlyától ijedtem meg. Hogy miért? Talán azért, mert úgy éreztem, hogy viszonozták.
Otthagytam. Visszaléptem az egésztől. Akkor azt éreztem, hogy ez a legjobb döntés, amit hozhatok. Neki is és nekem is jobb lesz így. De nem. Tudtam, láttam rajta, hogy ő szenved. Megértette, elfogadta. De ki volt egy jó ideig. Ezt tőle tudom, hisz beszéltem vele a döntésem után 2 héttel. Nem tudom miért. Talán azért, mert akkor sem hagyott nyugodni az egész. Talán azért, mert már akkor is tudtam a döntésem következményét. Ez a tipikus: "Ha azon az ajtón kiteszed a lábad, ide többet vissza már nem jöhetsz.." szituáció volt. Gyerekesen kezeltem az egész dolgot. Mert itt nem csak az én életemről, érzéseimről volt szó. Itt egy férfi és egy nő kapcsolatáról döntöttem. Mert Ő nem csak egy tizenéves kis kamasz fiúcska volt. Kijelenthetem, hogy ő igenis egy érett gondolkodású, húszas éveit taposó férfi volt.
És azt is kijelenthetem, hogy elrontottam, és mára már tudom, hogy megbántam..
A tanulság az az, hogy úgysem tudhatom, hogy mi a jó a másiknak. És a "Nálam jobbat érdemelsz" című olcsó duma semmire sem megoldás.
Na és természetesen az, hogy az érzéseink elől nem lehet menekülni. Előbb-utóbb úgyis utol fognak érni.

Szerelem

Hogy mi jut eszembe erről a szóról?
Tisztelet.
Odaadás.
Hűség.
Barátság.
Gondoskodás.
Féltékenység.
Kölcsönösség.
Vonzalom.
Bonyodalom.
Különbség.
Hasonlóság.
Tolerancia.
Hibák.
Megbánás.
Megbocsátás.
Tanulás.
Hiány.
Elfogadás.
Segítség.
Feltételek.
Komolyság.
...

Érdekes, hogy egy szó, egy érzés, és mégis mennyi mindent foglal magába.
A szerelmet nem lehet erőltetni. Vagy van ez az érzés két ember között, vagy nincs. Ez az egyetlen olyan dolog szerintem, ami nem lehet olyan, hogy csak az egyik fél érez. Természetesen léteznek ilyen kapcsolatok is. Ennek kétféle kimenete van.
1. Amikor nem vezet semmi jóra. Egy idő után az, aki szerelmesebb, folyamatosan magához próbálja láncolni a társát, amikor kezdi érezni, hogy az szeretne kilépni a kapcsolatból. Habár ekkor már nem szerelemről beszélünk, hanem ragaszkodásról. Ami azért nem éppen ugyanaz.
2. Vannak viszont szerencsésebb esetek is, amikor a sok együtt eltöltött idővel szerelem születik a levegőben, és akár egy örök életre is szólhat.

Hogy mi a tanácsom?
Nem kell semmi elől elzárkózni. Hiszek abban, hogy minden ember okkal lép az életünkbe. Mindenkinek van szerepe az életünkben, onnantól kezdve, hogy meglátjuk egymást. Ha csak egy 5 másodperces szemkontaktus is az a szerep, annak is meg van az oka.
Úgyhogy jobb, ha nyitott szemmel jártok, hisz ki tudja, hogy éppen ki lép be legközelebb az életedbe! :)