Kedves Naplóm!

Egyre többet beszélek a szerelemről, mígnem rájöttem, hogy én csupán a szerelembe vagyok szerelmes. Amint erre rájöttem, rájöttem arra is, hogy én még nem voltam szerelmes úgy igazából. Csak szerettem volna. Ironikus. Mindenki tőlem kér a szerelemmel kapcsolatban témákat, tőlem, aki még életében nem volt igazán szerelmes. Bár még mondhatni fiatal vagyok, sok mindent tapasztaltam már az életben. De az igazi szerelmet nem. Sok mindenre ráfogtam már. Egy beszélgetés után, egy találkozás után, egy gesztus után képes voltam elkezdeni a mondatokat, melyek úgy kezdődtek, hogy: "Milyen lenne, ha... "
Azt mondják, hogy akkor ér a szerelem, amikor nem számítunk rá, afféle "derült égből villámcsapás"-szerű élmény. De olyan könnyű ezt mondani. Mondták már nekem, hogy élvezzem ki a szingliséget. De mi van akkor, hogyha ezt nem nekem találták ki? Ha nekem az kell, hogy mellettem legyen egy társ? Hogy érezzem, hogy fontos vagyok valakinek.

Csak ennyi.

Ma meggyőztem magam arról, hogy feladni nem szégyen. Ne kockáztass! Ne változtass! Csak semmi dráma, ennek nem most van itt az ideje. De az okaim nem is okok, csak kifogások. Valójában csak bujkálok az igazság elől, az igazság pedig az, hogy félek. Félek, ha egy pillanatra is engedek a boldogságnak, a világ megint összeomlik körülöttem, és nem tudom, hogy azt túlélném-e?